Ki mit főzött egye meg, igaz?! És hogy ezt elérjük, törekszünk arra, hogy tökéletesen főzzünk. És ilyenkor néha észre se vesszük, hogy gyakran nem is magunk miatt feszülünk meg, hanem azért, hogy lenyűgözzünk valakit. De mi marad, ha a lenyűgözés megtörtént?! A közönség jóllakott, elment, de mi marad nekünk a mosogatáson kívül…?

Egyszer én is rágyógyultam a Pokol Konyhájára. Gordon Ramsey-t az első epizódtól kezdve elveszett lelki társamnak éreztem és mivel szerinte a Wellington bélszín a vízválasztó a kontárok és a májsztrók között, eltökéltem, hogy a világ legeslegjobbját fogom megsütni.

Öt hétig mást se csináltam, mint bújtam a netet. Henteseket zaklattam, hogy a tökéletes sütőhőmérséklettől a legmegfelelőbb argentin marha-lelőhelyen át a még hajnali-harmatos csiperkéig felvértezzem magam az exkluzív tettre. És sütöttem és göngyöltem és aprítottam és sütöttem…

A 18-adik alkalommal áthívtam a barátaimat egy spontán vacsorára, hogy eldicsekedhessek a tudományommal. Kivétel nélkül minden – íz, állag, rózsaszínség, bunda – Michelin-csillaggyanúsan tökéletes lett. Elaléltak. Csak nekem nem ízlett.

Tökéletesség? De mi a célja? 

Addig az estéig meg sem fordult a fejemben, hogy nem is eszek szívesen Wellington bélszínt. Addig csak főztem és osztályoztam a szempontokat, amiket kitűztem magamnak, de sosem koncentráltam arra, hogy ezt akarom-e enni igazán. De akkor honnan is jött ez az egész eszeveszett vehemencia?

Onnan eredt, hogy felérjek egy olyan etalonig, akit elismernek. Mindenáron meg akartam ugrani a szintet, de egy dolgot figyelmen kívül hagytam, miközben kiválasztottam a célom. Sosem tettem fel magamnak a kérdést, hogy vajon akarok-e akár egyetlen tökéletes bélszínt is ENNI. Vagy csak meg akartam felelni – egy nagyon speciális elvárásnak egy nagyon speciális területen.
A Wellington sosem volt a SAJÁT célom.

Hogy hihettem el egy másodpercig is, hogy SZÁMÍT, milyen Wellingtont tudok? Miért nem kérdőjeleztem meg a csiperke vagy a pármai sonka létjogosultságát a receptben? Miért dumáltam be magamnak, hogy MUSZÁJ ezt elérnem?

Csak a kiválóság volt a célom

Kábé 27 óra agybaj a konyhában, 15 óra vásárlás, valamint 45.000 forint volt a tanulópénzem ezért a felismerésért. És ennyit spórolok most neked: mert mindjárt megérted, miért volt óriási badarság, amit műveltem.

Azt gondoljuk azokról az emberekről, akikre felnézünk, hogy ők közel tökéletesek. És ahhoz, hogy mi is tökéletesek legyünk a külvilág számára, lemásoljuk a sikereiket. Az, hogy beletesszük az energiát abba, hogy megtanuljunk betűről-betűre mindent úgy csinálni, ahogy ők teszik, már dicséretes. De a kulcsa a szuperképességed kiengedésének mégsem ebben rejlik. Ettől még egyáltalán nem leszel boldog.

Az ő útjukat csak egy eszközként használd!

Aminek már ismered a módját, de abból találd ki a te saját végcélodat. Próbálgass, kóstolgass, ameddig rá nem jössz arra, hogy mit kell változtatni ahhoz, hogy neked is tökéletes legyen.

A Wellington-csinálás egy pótcselekvés, de gyakorlásnak szuper. Ha megállsz a Wellingtonnál, az csak egy szánalmas vigaszdíj lesz. Mintha a világkörüli út helyett kezedbe nyomnának egy világító földgömböt, hogy pörgesd, jó lesz, mert bárhol megállíthatod.

Az a béna, hogy erre az önámításra senki nem kényszerít – te babrálsz ki magaddal és barikádozod el magad a vágyaidtól – azaz a saját boldogságod útjában állsz. Tessék erre rádöbbenni. És fellázadni!

…tehát rájöttél már kicsoda a Te Etalonod?

Bizony, nem más, mint te magad – és pontosan ezért, egy pillanatra sem szabad zavarba jönni, ha nincs kész recepted. Honnan lenne?! A tiedet csak TE ismered igazán – tehát:

Ne séf akarj lenni, mert sosem laksz jól. Szóval akkor megtennéd magadnak a szívességet, hogy nekiállsz saját MAGADAT jóllakatni?! És teremtsd meg hozzá az egyszerit, a megismételhetetlent, a te szád íze szerintit. Az Etalont.

U.i.: Ha szeretnél segítséget abban, hogy megtaláld a tehetséged, akkor kattints a linkre és közösen kiszedjük belőled.