Oldal kiválasztása

Hadd mutatkozzam be neked…őszintén. Úgy, ahogy csak a legjobb barátaimnak mernék

Szerző: | nov 6, 2017

Ezt a történetet nem azért írom le, hogy irigykedj, nem is azért, hogy sajnálj, és azért sem, hogy megdöbbentselek. Egyszerűen csak azért olvasd el, hogy észre vedd, ha a te lábad is ilyen csapdába ragad be. És azért is, hogy tudd: nem vagy egyedül!

15 éve érettségiztem, és egy hónapra rá az összes spórolt pénzemből bátran (vagy inkább vakmerően) megnyitottam az első vállalkozásomat. Egy 3 ágyas szoláriumot (ne nevess!). Mindenki eszeveszettül vagány dolognak tartotta: Ejha, 19 évesen saját üzletbe vágni…, nem semmi!

Viszont a vibráló neonfényes színfalak mögött egy egész más sztori zajlott:

Reggel 6-7-ig vendégeket toboroztam a piros lámpánál, 7-től este 10-ig dolgoztam, vasárnap 5ig. Zsetonokat osztottam, biztosítékokat vertem le, cukrocskát tettem a fejpárnákra, bérletet írtam, krémet ajánlgattam, mosolyogtam. Törölközőt mostam-vasaltam, üdítőt árultam, wc-t takarítottam. Naponta kétszer felmostam, télen 15 percenként. Mosolyogtam. Gépet szereltem, szolit fertőtlenítettem, váltópénzért kuncsorogtam a postán, zsetont osztottam, pénztárgépet csépeltem, mosolyogtam. Minden vasárnap délután 6-tól kómába estem hétfő hajnalig. Nem találkoztam a barátaimmal. Senkivel. Azt mondtam, nincs kedvem.

Valamiért azt gondoltam, hogy remek ötlet emellett közgázt is tanulni, mert én nem lehetek szolis bige életem végéig – és ugye a közgazdászokat megbecsülik.

És én eszelős, tényleg beiratkoztam távoktatásban a főiskolára!
Úgyhogy váltottam egy műszakra a szoliban, reggel 7-3-ig, utána 5-től közgázt magoltam a BGF-en, matekot vertem a fejembe, korrepetálásra szaladtam, zh-ztam. És persze emellett reggel 6-7-ig vendégeket toboroztam a piros lámpánál, zsetonokat osztottam, biztosítékokat vertem le, cukrocskát tettem a fejpárnákra, bérletet írtam, krémet ajánlgattam, mosolyogtam. Törölközőt mostam-vasaltam, üdítőt árultam, wc-t takarítottam. Naponta kétszer felmostam, télen 15 percenként. Mosolyogtam. Gépet szereltem, szolit fertőtlenítettem, váltópénzért kuncsorogtam a postán, zsetont osztottam, pénztárgépet csépeltem, mosolyogtam. Minden vasárnap délután 6-tól kómába estem hétfő hajnalig. Nem találkoztam a barátaimmal. Senkivel. Azt mondtam: nincs kedvem.

Egyszer aztán megkérdeztem magamtól: te mi a francér’ mosolyogsz? Egy okot mondj!!! Csak egyet… – és nem tudtam.

4 év múlva lett egy diplomám és rájöttem, hogy a közgazdászokat sem becsülik meg jobban.

Időközben a suli és a szolárium mellett voltam még autóértékesítő, motorkereskedő és végül fogtechnikus is.

De a válasz nem érkezett meg…

Imádtam dolgozni. Imádok dolgozni, mert kreatív és monoton és kimerítő és feltöltő és koncentrált és zavaró és nyers és érzelmes. És mindez együtt… egy időben. De akkoriban hangosabban vertem a kassza gombjait, mint ahogy az ösztöneim üvölteni tudtak volna hozzám, hogy NE!

Esélyem sem volt meghallani.

Esélyem sem volt kikerülni a szakadékot, amibe rendíthetetlenül masíroztam – a totális vakvágányon.

De meg kellett tapasztalnom, körömszakadtáig szorgalmasnak lenni – mindent beletolni, ami csak bennem van.
Aztán a maró fájdalomtól összeroppanni, hangosan üvöltve sírni a patakparton, és újra összesöpörni magam a szétesett darabjaimból. Feltápászkodni és elindulni, újból, a másik irányba – egy hatalmas különbséggel, mint előző alkalommal…

Már tudtam, mit tudok.

Nem azért buktam el, mert én nem vagyok elég jó – a célom nem volt elég jó nekem!

Ugyanezt megismételtem még egyszer, de azt majd máskor elmesélem.

U.i.: Ha szeretnél segítséget abban, hogy megtaláld a tehetséged, akkor kattints a linkre és közösen kiszedjük belőled.