1 vicces, 1 gyerekkori, 1 gonosz és 1 többszáz éves

Belegondoltál már abba, hogy konkrétan mitől érezzük karácsonykor olyan furcsán másképp magunkat?
Mert akár szeretjük, akár ki nem állhatjuk dec. 24-ét, de mindannyian érezzük, hogy a mai nap, na az más!

Vajon a sürgés-forgástól?
A nagy evészettől?
Vajon az ajándékozástól?
A hótól?
Az (időnként idegesítő) rokonoktól?
A fenyőfaillattól?

Valószínűleg ezeknek a kombinációjában van az igazság, de nekem erre van egy saját teóriám:

Szerintem nem más, mint a hagyományok tehetnek arról, hogy 24-én máshogy ébredünk.

A hagyományok tehetnek róla, amikre visszagondolunk gyerekkorunkból.
Vagy talán olyan hagyományok, amit mi magunk kezdtünk már el a saját családunkban.
Ez az édes megszokás és a biztonság, amitől megnyugszunk.

Mert a karácsony szerintem attól lesz meghitt, hogy visszaemlékszünk valamire.
Vagy büszkék vagyunk arra, amit mi magunk teremtettünk meg.
Ami arra emlékeztet, hogy azokkal az emberekkel vagyunk, akik szeretnek minket.

De hadd meséljem el az én hagyományaimat!
Kezdjük egy viccessel:

Karácsonyi hagyományok nálam – Vol. 1.

Nálunk a cégnél nem telhet el úgy a karácsonyi évzárás, hogy Dóri kolléganőnk be ne kapcsolná a youtube-ot.
Ilyenkor szorosan egymás mellé állunk ajándékosztás előtt, megfogjuk egymás kezét és végighallgatjuk ezt a számot.
Nem szóluk egy szót sem.
Nem kell hozzá vezényszó.
Egymásra sem nézünk.
Mindenki néz maga elé és sír.
Hangosan.
De nem ám a meghatódottságtól, hanem a röhögőgörcstől.
Utána már nem esik nehezére senkinek sem megölelni a mellette állót, elszáll minden düh, ami az év alatt összegyűlt – csak mi maradunk, minden hülyeségünkkel, furcsaságunkkal, különcségünkkel. Ott valahogy összegyúr minket a nevetés.
Imádjuk, és szerintem te is imádni fogod ezt a dalt, legkésőbb most.

Fogyaszd te is egészséggel, és kééééérlek fel ne add, amíg el nem érsz a katarzishoz (2:12-nél)!
Ott gondolj ránk, fogd meg a kezünk és kacagj együtt velünk a Csendes Éjre! >>>>

Gonosz tanácsok: Ha épp azok közé tartozol, akik kifejezetten nem kedvelik az ünnepeket, akkor mixeld bele ezt a számot a karácsonyi playlistetekbe, és amikor felcsendül, húzd Grincs-es mosolyra a szád.
Ez a te gonosz pillanatod, amikor a családod megbotránkozik… J Élvezd ki!

Ha meghallgattad, akkor jöjjön egy 30 éves családi hagyományom:

Karácsonyi hagyományok nálam – Vol. 2

Amikor kicsi voltam, karácsony délután a nagypapám öltöztetett fel ünneplőbe. Ő egyébként az év 364 napján az asztalosműhelye bűvköréből csak a konyhaasztalig szokott kimozdulni, vasárnap reggel 8kor pedig a templomba.

De ilyenkor valahogy mindig nagy gonddal húzta fel az érdes ujjaival a harisnyámat és hosszabban nézett a szemembe, mint amúgy.

“Nézzük meg a Betlehemet a templomban, Pipikém” – ez volt a szöveg. Ezt valahogy minden évben rettentő izgalmas és ígéretes expedícióként vártam. A nagymamámat is felnyaláboltuk és kézen fogva mentünk. Hárman. Én középen.
A templom ilyenkor hatalmas fenyők gyantaillatában úszott, visszhangzott a Mennyből az Angyal és pislákoltak mindenhol a gyertyák. Fülig ért a szám – amikor épp nem maradt tátva a nagyszüleim karácsonyi történeteitől.

Ahogy botorkáltunk hazafelé a vak-sötétben, néhány ablaknál már felkapcsolták a karácsonyfák fényeit és én remegve vártam, hogy bekanyarodjunk végre az utcánkba.

Rendszerint annyira szétfagytunk az úton, hogy a lábujjainkat nem tudtuk mozgatni, amikor levettük a csizmánkat.
De aztán…ott várt a csiribú: csillogó, plafonig érő karácsonyfa és a semmiből felbukkant ajándékok alatta! Magic. De tényleg.

9 éves koromig mentem lelkesen Betlehemet nézni. Minden egyes évben semmit sem sejtve, mi készül otthon.

Elmondhatatlanul hálás vagyok a Mamának és a Papának, hogy lehetővé tették, hogy elhihessem! A legmeghatóbb emlékem róluk az a hazafelé vezető út, a jegesre fagyott orr, és a kezük finom melege kezemben.

Nem vagyok egy nagy karácsony-fan, de eltökélten minden tőlem telhetőt megteszek, hogy az én gyerekem is megkaphassa ezt a titokzatos és varázslatos ajándékot.

Kedvenc hagyományom egy önző dolog. Csúnya. De nem bírok lemondani róla.

Ha már egy picit sok a duma, és minden családtag kellőképpen lefárasztott, akkor így szoktam kiszakítani magamnak egy kis “kuss-időt” a Szentestéből:

Karácsonyi hagyományok nálam – Vol. 3.

Karácsonykor mindig hatalmas a nyüzsi, az egész 9 fős család nálunk toporzékol korgó gyomorral. Ilyenkor nem győzöm megetetni a bandát, elpakolni a koszos tányérokat. Versenyt futok az idővel, hogy le tudjam főzni a 10 féle kávét (mert persze mindenki máshogy issza), mielőtt a nagypapa elszundikál az ebédlőasztalnál és elkezd horkolni.
Már folyik a víz a hátamon délután kettőre.

De van egy pillanat, ami csak az enyééém.
Amikor rábiggyesztem a karácsonyfára a csillagszórót és meggyújtom…
Egy másodperccel direkt tovább maradok mellette, mint ami indokolt lenne…
Ámulom a pattogó-sistergő kis tüzijátékot, beszippantom a meghitten ismerős fura szagát – és bár tudom, hogy mindjárt elillan, a világ mégis idillként megáll erre a tizen-másodpercre…
Ilyenkor elönt a megismételhetetlen pillanat ismerős érzése – és picit elszégyellem magam, mert olyan ritkán jut eszembe, mennyi mindenem van, amiért túl ritkán vagyok hálás.
De ez a pillanat csakis ezé.
Mindené, amit idén kaptam.
Minden pillantás, amire nem számítottam, minden apró élmény, amit átéltem, minden kis szeretetgombóc, ami meglepetésként csöppent az életembe.
Ez az idő csak a miénk. A csillagszóróé, az emlékeimé és az enyém.

Csukott szemmel.

Neked milyen pillanat van karácsonykor, ami csak a tied?
Ha nincs, rögvest csinálj magadnak egyet!

Az utolsó egy többszáz éves hagyomány, amit a mai napig a nagymamám indít be Szenteste:

Karácsonyi hagyományok nálam – vol. +1

Az utolsó családi hagyományunk…és akár hiszed, akár nem, ez a tehenekkel kapcsolatos.

Tudom, tudom, nem túl karácsonyos, de a mi hagyományunk, és ettől bizony közelebb érezzük magunkat egymáshoz.

Van egy családi tehén harangunk, ami több, mint 150 éves. Az ükükükükszüleimé volt, és a nagymamám megőrizte.
Amikor végre feldíszítettük a fát és becsempésztük alá az ajándékokat, Mama (83 éves) egy huncut mosollyal az arcán meglóbálja a háta mögött (kb. 5 kg a harang).
Ez jelzi, hogy megérkezett a Jézuska és az angyalkák kiröppentek a házból.
Ezt az édes szokását akkor is ugyanilyen lelkes-pajkos mosollyal tudja végrehajtani, ha nincs kisgyerek a családban, és annyira imádom érte. 🙂
Minden évben libabőrös lesz az egész hátam, amikor meghallom.

Oszd meg velem kérlek a te családi hagyományodat válaszlevélben, vagy a Facebook-on!

Katt ide a Facebook bejegyzés megnyitásához!

Olvasd el a többiekét is, és válogass belőle magadnak!
Ki tudja, lehet, hogy valakinek nincs ilyen szívet melengető szokása,… és talán pont a tied tetszik meg neki annyira, hogy része lesz ezentúl az életének.

Boldog Karácsonyt, és vedd elő a csillagszórót!